Lelki segítség

Erősnek lenni annyi, mint időről időre szembenézni saját gyengeségeinkkel.

Gyneco-psychologia II.

A várandósság és a szülés elé mindenki nagy várakozással tekint. A gyermek valójában már akkor megkezdi születését és fejlődését, amikor még csak ’terv’, de legkésőbb akkor, amikor az ultrahang-vizsgálaton meglátjuk a pulzáló kis pontocskát és halljuk a szívverését a hangszóróból. Feledhetetlen élmény.

Várandósság, szülés

Az, hogy a fenti képet a gyerekünkről szépnek vagy csúnyának találjuk, nagy valószínűséggel meg fogja határozni az egymáshoz való viszonyunkat. A baba megszületésével nagyot fordul a világ: a nő anyává lesz, a férfi apává. Az, amire addig fantáziánkban készültünk, vagy halogattunk, visszavonhatatlanul valósággá lesz.

Baby blue

Míg a baby-blue normális állapotnak tekinthető, a post-partum depresszió távolról sem az. A baby-blue alatt észlelhető tünetek erősebbé és tartósabbá válnak (a szülést követő heteken, hónapokon keresztül fennmarad, és néha éveken keresztül fennmaradó depresszió

Post-partum depresszió

A szoptatás magától értetődő dolognak tűnik első ránézésre. Miután a  csecsemőnél még megtapasztaljuk a szopó-reflex létét (ha a csecsemő arcához hozzáér valami—saját vagy anyja keze pl.—akkor a csecsemő szája azonnal szopó-mozgásba kezd: ez a post-natális kapcsolat

Szoptatás, élet a csecsemővel

A perinatális időszak pszichológiája rendszeres témája női illetve csecsemőgondozással foglalkozó magazinoknak. Jó is, hogy a női lapok ennyit foglalkoznak vele, mert a nők többsége annyira háttérbe szorítja saját magát és saját igényeit, hogy a legritkább esetben—csak amikor már nagyon-nagyon nagy a baj—kerül el a ’friss’ anyuka pszichológushoz. A tünetek változatosak és egyaránt megtaláljuk őket a nem-beteg és a mentális problémákkal küzdő anyáknál, az eltérés inkább a tünetek mélységében és időtartamában van, például a baby-blue normális jelenség a szülést követő kb. kettő hétig, ha ettől tovább tart, akkor már post-partum depresszióról, illetve pszichózisról van szó, amely azonnali beavatkozást igényel.

Nincs mindig pontos határvonal, meddig ’egészséges’ és honnantól kezdve beszélhetünk betegségről

Tekintettel arra, hogy ez az időszak (amely szűkebben a preverbális—a szó előtti időtartományig-, bővebben pedig egészen a kamaszkor kezdetéig tart) nagyon érzékeny a gyermek fejlődése szempontjából, nagyon is nem mindegy, hogy az anya milyen lelki állapotban van ebben a periódusban (beleértve a terhesség időszakát is: ma már bizonyított tény, hogy ha a terhesség alatt az anyuka depressziós, akkor a szülés után is nagy valószínűséggel is az lesz).

A mentális ponaszok jórészénél családi halmozódást figyelhetünk meg, ez azonban nem azt jelenti, hogy genetikusan öröklődnének ezek a betegségek, sokkal inkább arról van szó, hogy a gyermek az anyától, illetve szűkebb környezetétől tanulja, sajátítja el, hogyan viszonyuljon a világ dolgaihoz. Ha az anya vagy a szűkebb környezetben valaki, akihez a gyermek erősen kötődhet, például az apa, nagyszülők, stb. depressziós, és a világ sötétebb oldalát látja csak, akkor a gyermek figyelmét is önkéntelenül is erre irányítja és csak a gyermek ilyen tartalmú érzelmeit lesz képes visszatükrözni és nevesíteni, tudatosítani, vagyis a gyermek nem fér hozzá saját jó-érzelmeihez; ha ezek a jó-érzetek hozzáférhetetlenek maradnak a számára, ő is ugyanolyan depressziós tüneteket fog mutatni, mint az anyja vagy a számára fontos más személy.

Hasonló módon ’öröklődnek’ a többi mentális problémák.

Normális, hogy az újszülött körül mindent fertőtlenítünk, többször elmosunk, külön mossuk a csecsemő ruháit. Ha azonban ez az időszak túlterjed a gyermek hároméves korán túlra (és nincs kistestvér), akkor már lehet, hogy kényszerbetegségről van szó. A gyerek számára ez pedig a világ veszélyességét közvetíti, hogy félni kell láthatatlan kórokozóktól. 

Ha az anya pánikbeteg és emiatt nem szívesen mozdul ki otthonról egyedül, akkor a gyermek ismét azt látja: a világ rettenetesen veszélyes, amellyel csak óvatosan, mások jelenlétében szabad ismerkedni (és például nem tud egyedül lenni majd ő sem). Találkoztam olyan pánikbeteg anyukával, aki—ha mást nem, csecsemője vagy nagyobb gyermekei társaságában tudott csak kimozdulni és a család ügyeit intézni, még a terápiás órákra is elhozta; ami természetesen lehetetlenné tett bármilyen terápiás beavatkozást, hiszen egy élénk baba addig-addig mesterkedik, míg mindenki nem figyel rá…)

Sok család életét próbára teszi a csecsemő-kor: vajon hogyan változik majd a család és a családtagok élete az új jövevénnyel? Sokan elfelejtik, hogy a család életét újjá kell szervezni, az új családtaggal a családban. Sok apa elfelejti, vagy egyáltalán nincs tudatában, hogy neki kell az anyát támogatnia abban az időszakban, amikor az anya szükségszerűen—szakszóval élve—szimbiózisban van a csecsemőjével, és az apa feladata, hogy ezt az anya-csecsemő duál-uniót a külvilággal szemben megvédje, hogy az apa kapcsolódási pontot nyújtson az anya-csecsemő egység és a külvilág között. Ez a kötelék különösen erős a szoptatás időszakában, bármilyen hosszúra is nyúlik ez utóbbi (soha nem véletlen, hogy egy gyerek éppen addig szopizik, ameddig; legalábbis azoknál az anyáknál, akik átengedik a csecsemőnek a ’döntést’, meddig akar szopizni).

Ha az apa nem látja el ezt a védelmező funkciót—nem ’nő fel’ az apasághoz—, és a munkájába vagy a barátaihoz menekül, akkor magára hagyja az anyját és gyermekét, akik nagy valószínűséggel benne ragadnak majd a szimbiózisban.

A tágabb család életét is próbára teszi: vajon az anya képes-e nagymamává válni és elengedni a lányát hogy végleg felnőjjön? Vajon az apa képes-e nagypapává lenni? Képesek-e a házaspár apává és anyává lenni? Képesek-e testvéreik nagynéniként—nagybácsiként lenni?